41.fejezet Big,red bus*

April szemszöge*

-Nélküled nem megyek el innen!
-De Niall...
-Nincs ,,de Niall''! Ha te itt maradsz, akkor én is!
-De ezt nem teheted! Ott vannak a fiúk, a családod és a rajongók. Ők számítanak rád.
-Ezek mit sem érnek nélküled.-mondta lehajtott fejjel, aztán lassan rám emelte tekintetét. Pár lépéssel közelebb jött és a kezem után nyúlt, de én elhúztam őket. Láttam rajta, hogy reakciómra elszontyolodott...rossz volt ezt látni. Én nem akartam ezt. Én azt akartam, hogy ne jöjjön utánam és elfelejtsen, keressen egy másik lányt és vele legyen boldog, de most, hogy itt van már tudom...nem ezt akarom. Nem bírnám őt egy másik lány mellett látni. Nézni ahogy megcsókolja, ahogy megérinti...és akkor azt gondolnám, hogy nekem kellene ott lennem.-Megértem...de én akkor is várni fogok!-mondta és hátat fordítva elsétált. Ha most hagyom elmenni, akkor talán elkövetem életem legnagyobb hibáját...de talán így lesz a legjobb mindenkinek. Miket beszélek? Hisz...szeretem őt! Igen, szeretem és ezt már magamnak is gondolkodás nélkül be tudom vallani.
-Niall, várj!-hirtelen hátrafordult én pedig rávetettem magam. Váratlanul érte ez a kis ''támadás'', de két kezével combom alá nyúlt én pedig körbefontam lábaim csípője fölött. Két karomat rátámasztottam vállára és a tarkójánál összekulcsoltam ujjaim. Szemei ragyogtak, ahogy arcomat pásztázta, én is arcát vizslattam tekintetemmel, de végül megállapodtam szemeinél. Annál szebb látványt még sosem láttam, gyönyörű kék íriszei rabul ejtettek, örökre elmémbe vésődtek és akárhányszor lehunyom szemeim, annyiszor megjelennek előttem.-Most már engem sem érdekel ki,mit mond! Ez a mi életünk és a mi döntéseink.-alig hagyta, hogy elmondjam, amit szeretnék, mert vágytól égő ajkait enyéimnek tapasztotta. Lassú,érzelmektől dús és a várhatónál rövidebb hosszúságú volt, de abban a pillanatban a világ összes pénzéért sem bújtam volna más bőrébe. Mosolyogva váltunk el egymástól, lábaim lassan elengedte és óvatosan leeresztett a földre és szorosan átölelt. Pár percig álldogáltunk egymás karjaiban végül ujjainkat összekapcsolva sétáltunk befelé a komornak tűnő épületbe, ahol laktam. Kaptunk néhány kedves pillantást, de pár nevelőnő elég rosszallóan nézett minket.
-Van egy kis meglepetésem!
-Mi?
-A meglepetés azért meglepetés, mert nem tudod mi vár rád.
-Tudom, csak...mindegy.-bazsalyogtam tovább és úgy éreztem, hogy alig látok ki a rózsaszín köd mögül. Kézen fogva sétáltunk el a szobáig, ott pedig leült az ágyamra és az ölébe húzott. Szorosan átkulcsolta kezeit derekamon és elkezdte puszilgatni az arcom.
-Öltözz át és már indulhatunk is!
-De mit vegyek fel?
-Valami kényelmeset, nem olyan helyre megyünk ahova ki kellene öltözni.-válaszolta én pedig kezdtem előszedegetni a vastag pulcsikat és a farmernadrágokat.-Nem kell ennyire beöltözni! Kocsival megyünk és ahol leszünk ott jó idő lesz. Az új információknak megfelelően felvettem egy laza, fehér trikót és egy farmer rövidnadrágot. A biztonság kedvéért vittem magammal a kedvenc kötött kardigánomat, ehhez még felvettem a fűzős, barna bakancsomat és már indulásra készen álltam meg Niall előtt. Elégedetten vezette végig rajtam tekintetét és felállt. Nyomott egy aranyos kis puszit a homlokomra és átkarolva a vállamat, kulcsolta össze kezeinket. Megkértem Kristen-t, hogy falazzon nekem a nevelőnők előtt, mert néhányan elég szigorúan veszik ezt a tíz után nincs kijárás, mert milyen példát mutatunk így a gyerekeknek. Még csak nyolc óra volt, de nem hiszem, hogy Niall ezt a kis meglepetést két óránál kevesebb időre tervezte. Nesztelenül és észrevétlenül kiosontunk az épületből úgy, hogy senki nem vett észre minket. Mivel tudtam, hogy Niall repülővel jött ezért gondoltam, hogy nem az ő autójával megyünk majd, amikor megláttam a nagy piros buszt elállt a szavam. Valahogy mindig meg tud lepni, nem olyan, mint a többi pasi, hogy több méteres limuzint bérel és vacsorázni visz egy olyan helyre, ahol néma csöndben kell lenni, tizenhétféle evőeszköz van az asztalon és akkora adag ételt szolgálnak fel, ami még a fél fogamra sem lenne elég. Mivel nem voltam túlságosan az évszakhoz öltözve, ezért sietősen foglaltunk helyet. A szám tátva maradt Párizs látványától, de mégis az foglalkoztatott, hogyan szerzett egy ilyen buszt Franciaországban.
-Látom nagyon agyalsz valamin.
-Honnan szedted össze ezt a buszt, ráadásul sofőrrel együtt?
-Vannak ismerőseim.-mosolyodott el. Úgy láttam jónak, ha nem kérdezősködöm tovább és csak kiélvezem ezt a varázslatos pillanatot. 10 perces buszozás után megálltunk Párizs sűrűn lakott, forgalmasabb részén és bementünk egy kihalt, üres épületbe. Teljesen sötét és lakatlan, csak üres falak, közöttük vastag betonoszlopok tették tagoltabbá a területet. Derekamnál fogva tolt maga előtt egy hátsó rész elé, ahol egy felfelé vezető lépcsőhöz lyukadtunk ki. Elindultunk a végtelennek tűnő lépcsősoron és csak mentünk, és még mindig csak mentünk. A vége felé már követni sem bírtam a fokok számát. Fáradtan, lihegve, de sikeresen felértünk a legfelső szintre, de ott ugyanaz a helyzet tárulkozott elénk, ami a lenti szinten is.
-Ne félj, nem ez a meglepetés. Gyere erre! De várj!
-Igen?-fordultam felé, de a sötétben nem nagyon láttam, hogy merre is vagyok arccal. Niall mögém lépett és kezeivel letakarta a szemem és kifelé irányított. Nem tudom hova mehettünk, de bőrömet megcsapta a kellemes, meleg levegő és egy különös, de kellemes illat.
-Nah, mit gondolsz?-vette el puha ''mancsait'' arcom elől. Az elképesztő látvány egyszerűen ledöbbentett.
-Ez...ez csodaszép...-egy kis időre még levegőt is elfelejtettem venni.
-Reméltem, hogy tetszeni fog!-mosolygott rám és egy apró puszit nyomott arcomra. Sosem gondoltam volna, hogy Niall épp egy zöld tetőt választ ki randihelyszínnek, teljesen felülmúlta az elképzeléseimet. Igazán nem is tető volt, sokkal inkább egy terasz, mert üveg falakkal volt körülvéve. Ha maguk a növények szépsége, eddig még nem ámultattak volna el, ott volt az a gyönyörű kilátás a város minden egyes pontjára.-Az Eiffel-torony sajnos már foglalt volt ma estére.
-Ez ezerszer jobb!-csillogtak szemeim, ahogy bámultam az előttem lévő csodát. Barátom játékos pillantásokat vetett rám és ezer wattos mosoly díszelgett arcán. Ha jól vettem le mindketten egymás boldogságának örültünk. Az este további része csodásan telt, piknikeztünk és a csillagokat bámulva feküdtünk egymás karjaiba fonódva.

~Hahhi! Remélem, hogy tetszett a rész. Tudom már kérdeztem, hogy végződjön a történet, de egyszerűen nem tudok dönteni és azóta lettek új olvasók is, szóval az ő véleményükre is kíváncsi vagyok. Most is, mint mindig várom a véleményeteket!Xx~

40.fejezet Érted megéri sokat veszíteni*

Zene

April szemszöge*

A szívem hevesebben kezdett verni és a levegővétel is nehezemre esett. Nem olvastam tovább az üzenetet csak azt, hogy mikor küldte...Tegnap 18:34-kor és most már 17:10 van. Nem hiszem, hogy a hír hallatára rögtön repülőgépre pattant és épp idetart, vagyis inkább remélem. Nem bírnék ezek után a szemébe nézni, fáj amit tettem vele és már a bűntudat is felemésztett,de nem tehettem mást. Nem akartam elszakítani a szeretteitől, hiszen mi lett volna akkor ha rájövünk, hogy köztünk ez még sem működik, akkor nem maradt volna senki, aki támogatta volna, de így most ott a családja, akik szeretik őt, csak engem nem szeretnek mellette látni.

-April! Látogatód van!-erre a mondatra megállt bennem az ütő és ledermedtem. Nem! Nem lehet ő!Nem akarom, hogy ő legyen!-April!

-Hogy néz ki?

-Szőke, magas, jól öltözött. Bájos, kisfiús arca van. Talán ő a barátod?-kérdezte Mrs.Harris. Kérdését figyelembe sem véve távoztam a helyiségből. A kezeim remegtek, ennek csillapítására elkezdtem szorongatni hátha enyhül, de semmi változás. Lassan sétáltam lefelé a lépcsőn, hogy több időm legyen felkészülni a látványra, az érzésre, a találkozásra. Mikor kiléptem a bejárati ajtón a szél belekapott a hajamba és majdnem lefújta rólam a dzsekit is. Kicsit összébb húztam magamon a kabátot és tovább folytattam utamat. Lehajtott fejjel lépkedtem a kapuig és próbáltam leplezni az érzéseim, de nem hiszem, hogy sok sikerrel. Becsuktam magam mögött a főkaput és óvatosan felpillantottam váratlan vendégemre. Szemei csillogtak, de nem tudtam eldönteni, hogy a boldogságtól, a szomorúságtól vagy csak egyszerűen a szél bántja a szemét. Tekintetét végigvezette rajtam, ahogy én is rajta. Arca megviselt és piros volt a hűvös fuvallat hatására. 

Niall szemszöge*

Amint megtudtam Liztől, hogy April hol tartózkodik azonnal azt gondoltam, hogy muszáj meglátogatnom, de aztán jobban végigvezettem a fejemben a történéséket és rájöttem, hogy mi van ha azért ment el mert már nem szeret, vagy nem is tudom. De biztosan nyomós oka lehetett rá ha még el sem köszönt és senkinek nem szólt róla, hogy mit tervez.Beletörődve helyzetembe hazamentem és levágódtam a kanapéra, bekapcsoltam a tévét és az egyik zenecsatornán épp rólam és April-ről volt szó. Amint elkezdték hablatyolni a hülyeségeiket ki is kapcsoltam, nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen hazugságokat beszélnek rólunk. A távirányítót ledobtam az asztalra és elterültem a kanapén.

-Helló,helló, helló!-ült le Harry vigyorogva az egyik fotelbe.-Mi van veled? Miért vagy ennnyire lelombozódva? 

-Hát ha eddig még a nagy arcod és egód miatt nem jöttél volna rá két hete lelépett a barátnőm szó nélkül. Azt sem tudtam, hogy él-e vagy már rég halott. Fogalmam sem volt a kilétéről, de ma megtudtam hol van de mégis úgy érzem, hogy nem kellene odamennem, hisz azért hagyott itt mert nem akart velem lenni, ezért csak megkönnyítem a dolgát ha nem zaklatom.

-Tudom haver, hogy fontos volt neked az a csaj, de túl kell tenned magad rajta és keresni egy másikat. Találsz nála ezerszer jobbat és nekem elhiheted.

-Talán találnék se perc alatt, de tudod...nekem mégsem kell más, nekem csak ő kell. Miket beszélek? Honnan is tudhatnád, hogy mi az a szerelem?!

-Tényleg csak ő kell neked?

-Hát nem erről beszélek éppen?

-El kell mondanom valamit, de előtte meg kell ígérned, hogy nem fogsz nagyon kiakadni és nem fogsz őrjöngeni és nem utálsz meg ezért!

-Mondd már mi az!

-Ígérd meg!

-Jó megígérem, csak mondd már!

-Maura, Greg és én két hete elmentünk April-hez, azutáni nap mikor elmondta, hogy ő rabolt el téged.-kíváncsi szemeket meresztettem a göndörre és vártam, hogy végre kibökje a lényeget.-Talán így visszagondolva nem az volt a legjobb megoldás és ezt megerősítette az is, hogy az elmúlt hetekben teljesen padlót fogtál.

-Harry mondd már a lényeget!-kiabáltam rá erélyesen.

-Mi küldtük el Aprilt!-kiabált hevesen, de a végére hangja elhalkult.

-Ismételd meg!-beszéltem hozzá most már feldühödve, de nyugodt hangon.

-Miattunk ment el April!-suttogta halkan.-Ahogy mondtam, átmentünk hozzá és megkértük arra, hogy hagyjon el téged...és még pénzt is felajánlottunk neki.

-Mit csináltatok?!

-Pénzt ajánlottunk neki, hogy elmenjen.-hangja már alig volt hallható és fejét lehajtotta, hogy még véletlenül se tudjak belenézni szemébe, de nem is akartam. Ezek után pedig nagyon vissza kellett fognom előtörekvő indulataimat, hisz nem akartam hülyeséget tenni, még úgy sem, hogy tudtam,nem bánnám meg.

-Menj a szemem elől!

-Tudom, hogy most haragszol, de csakis érted tettük!

-Hahhh! Nehogy még a végén megköszönjem nektek, hogy elüldöztétek Őt. Lehet hogy számodra nem jelent semmit de nekem igenis sokat jelent, olyan érzés ez mintha kitépték volna a szívem odadobták volna egy kutyának, hogy kicsit játsszon vele aztán meg visszarakták volna...nyálasan, megrágcsálva.

-Niall én sajnálom, de azt hittük hogy így jobb lesz mindenkinek.-sajnálkozását egyáltalán nem vettem figyelembe, hiszen tudtam, hogy csak üres szavak, amikkel megpróbál enyhíteni saját helyzetén. Felkaptam mobilomat és tárcsáztam a reptér számát. Megkérdeztem mikor indul a legközelebbi párizsi járat. Szerencsémre pont odaérek a következőre. Most semmi nem járt a fejembe csak az, hogy még helyre tudjam hozni, amit ők elrontottak nekem.

**Párizs**

Fejvesztve rohantam ki a repülőtérről, hogy végre találjak magamnak egy taxit. Bediktáltam a címet, amit kaptam Elizabeth-től és már haladtunk is a kitűzött cél felé. Negyedóra alatt oda is értünk az árvaház elé. Kifizettem a sofőrnek az utazásom árát és már igyekeztem is a bejárat felé érdeklődni, April-ről. A nevelőnők nem voltak hajlandók beengedni inkább azt mondták várjam meg idekint. Elég hűvös volt ezért összehúztam magamon a bőrdzsekimet és zsebre dugott kézzel vártam rá. Csak abban reménykedem, hogy nem hiába utaztam el idáig és hogy nem egyedül fogok visszamenni. Nem kellett sokat várnom, perceken belül megjelent. Mikor kilépett a kapun hosszú barna haját hátrafújta a szél így teljes rálátást nyújtva arcára. Fejét lehajtva közeledett felém és egyszer csak megállt tőlem pár lépésre és tekintetét nekem szegezte. Nem kellettek szavak, ahhoz hogy tudjuk mire gondol a másik. Megakartam ölelni, csókolni, érezni édes illatát, amitől melegség járja át testem.

-Nem is tudom mit mondhatnék.-hallottam meg lágy, erőtlen hangját. Figyeltem minden mozdulatát, minden egyes levegővételét.

-Harry mindent elmondott.-kijelentésemre szemei felcsillantak és csak bámult rám, akár egy ártatlan kis bárányka.

-De ez nem változtat semmin.

-Igen is változtat. Tudom azt gondoltad, hogy ez lesz mindenki számára a legjobb, de azt észre sem veszed, hogy mindketten szenvedünk?

-De igen. Csak nem akartam, hogy elveszítsd a családod, mert mi van ha ez a kötődés ami köztünk van egy kis idő után elmúlik. Akkor nem lenne ki támogasson, hisz miattam hátat fordítottál nekik.

-Látom még mindig nem érted. Eddig mindig azzal törődtem mit gondolnak rólam mások és mindig csak az ő véleményük alapján cselekedtem, de egy kis ideje rájöttem, hogy ez nem így működik és én akarom irányítani az életem. Nem érdekel ha emiatt elhagynak, hisz ha igazán szeretnek akkor a döntéseimmel és a hibáimmal együtt is szeretni fognak. Te pedig pontosan ezt teszed, ezért érted megéri sokat veszíteni.