 |
| Zene |
*1 évvel később*
''Fiatalság bolondság''-tartja a mondás,de a bolondságnak is van határa és egyszer mindenki rájön arra, hogy fel kell nőnie az élethez, mert nem az élet igazodik hozzánk. Az események nem mindig úgy történnek, mint ahogy eltervezzük. Jönnek váratlan fordulatok és van, hogy olykor rossz irányba terelődik az életünk,de mindenki hibázik, hisz emberek vagyunk. De ha visszatudnék menni az időben egyetlen percet sem változtatnék meg, semmit nem csinálnék másképp, hiszen akkor nem biztos hogy megismertem volna ezeket a csodás embereket,akik mostanra már teljesen a szívemhez nőttek és nem tudtam volna egy csodás gyermeknek életet adni.
-April! Most te jössz, Nicki megint alkotott!-rángatott ki Niall hangja gondolatmenetemből.
-Megyek!-válaszoltam és már fel is pattantam a székről és siettem be hozzájuk.-Hát szia babuci!-babusgattam meg kicsit Nickit,de amint megéreztem a mámorító illatokat inkább elkezdtem tisztába rakni. Már elég gyakorlott vagyok benne, szóval perceken belül kész lettem vele. A terhesség során Theo-n úgymond gyakorolhattam,mert sok időt töltött velünk és így, hogy Nicki is megszületett még többet. Engem egyáltalán nem zavar, hiszen imádni való és legalább Nickivel is összebarátkozik.
-Ma nem megyek sehova szóval nyugis esténk lesz.
-Ne kiabáld el! Ki tudja mit hoz össze ez a kis rosszaság.-erre csak egy édes kacajjal válaszolt és elkezdett játszani a kis drágánkkal. Ahogy néztem őket rájöttem milyen szerencsés vagyok Niall-lel, hisz fiatal és előtte áll még az egész élet,de ő mégis minket választott. Ő az a személy,aki megtanított szeretni, és most már hiszek az önzetlen szeretetben, már nem félek szeretni.
A délután egy szempillantás alatt elrepült a fejünk felett és épp a lefekvéshez készülődtünk.
-Biztos jó ötlet ez a külön szoba?-kérdeztem aggódva Niall-től.
-Semmi baj nem lesz, nyugi.
-Én nyugodt vagyok, csak mi van ha elkezd sírni és nem halljuk.
-Biztosan meghalljuk, csak pár méternyire van tőlünk és az ajtó is nyitva van. De most inkább aludjunk, holnap korán kelünk.
-Oké, jó éjszakát!
-Szép álmokat kicsim!-suttogta miközben átkarolt és adott egy puszit a fejemre. Van néha hogy egy szempillantás alatt elalszom, de van hogy este minden eszembe jut és a gondolataim egyszerűen ledöntenek és minden egyszerre fut át az agyamon,amitől képtelen vagyok aludni, és most is épp az utóbbi történt. A szívem elkezdett egyre gyorsabban kalapálni és mintha lefutott volna a szemem előtt az életem története. Ilyet állítólag akkor lehet érezni ha halál közeli élményben van része az embernek, akkor én most miért érzem? Gondolatmenetem közben halk susmogásra lettem figyelmes és halk léptekre.
-Niall! Niall-szólongattam halkan.
-Mi az? Hány óra?
-Szerintem van itt valaki.
-Ne beszélj már hülyeségeket! Ki lenne itt? És amúgy sem tud bejönni, hisz minden ajtó zárva van.
-Megnézem Nicki-t.-és mintha ez lett volna végszó. Nicki elkezdett sírni.
-Maradj! Majd én megnézem!-lassan ki kelt az ágyból és halk léptekkel elindult. A kezébe vette a kezéhez legközelebb eső tárgyat és azzal sétált tovább. Hogy ne csapjak nagy zajt ezért először nem mozdultam, de egy kis idő után valami beszédre lettem figyelmes és nem bírtam nyugton maradni. A múltban történtek óta elég óvatos vagyok ezért az éjjeli szekrény titkos kis fiókjába elrejtettem egy pisztolyt, amiről még Niall sem tudott. Elindultam Nicki szobája felé ahonnan a hangok jöttek. Niall-ét tisztán hallottam,de a másik hangot egy ideig elemeznem kellett mire rájöttem, ki is a birtokosa. Nem...ez nem lehet!
-Mit akarsz?-hallottam meg Niall hangját.
-Tudod te azt jól!
-Miért nem hagysz már végre békén minket?!
-Szenvednem kellett miatta, hát most szenvedjen ő is!
-Az már rég volt! Lépj már túl a múltbéli dolgokon, ha még mindig a múlton rágódsz sosem leszel boldog!
-Édes kislány...hogy hívják?
-Hozzá ne merj érni!
-Mert mi lesz?-kérdezte megemelkedett hangon és egy szánakozó kacaj hagyta el száját.-Hé,hé mielőtt ilyen hevesen közelednél gondolkozz! Egy mozdulat és megölöm!-az utolsó szóra kikerekedtek szemeim és előléptem a fal mögül.
-Chris!-láttam meg őt, miközben Nickit tartotta az egyik kezében a másikban pedig egy fegyvert a kicsi felé tartva.-Kérlek!
-Így már sokkal élvezetesebb lesz az előadás, hogy te is végignézed.
-Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?! Ő aztán tényleg nem ártott neked semmit!
-De te igen, és ha téged ölnélek meg az nem lenne buli. Így legalább szenvedsz is egy kicsit!
-Nem lehetsz ennyire érzéketlen!
-Téged sem érdekeltek az érzéseim...akkor. Engem miért érdekelne a tiéd most?
-Tudom hogy te nem ilyen vagy! Te ennél sokkal jobb vagy! És odabent, legbelül még mindig érzel valamit irántam.-indultam meg felé.
-Ne közelíts különben!
-Tudom, hogy nem teszed meg!-a szemében láttam egy különös csillogást, olyan volt mint régen. A régi érzések újra előtörtek egy pillanatra,de amint a kislányomra pillantottam,aki ott sírt a kezében teljesen elöntött az anyai ösztön és csak arra tudtam gondolni, hogy ő épségben megússza a történteket.-Azt hiszed hogy a szenvedésem téged majd boldoggá tesz, de te is tudod hogy nem!-a beszélgetésünk közben talán észre sem vette milyen közel kerültem hozzá,de nem is tette szóvá.
-Én szerettelek, de csak kihasználtál.
-Te is tudod, hogy nem szerettél igazán, csak a testvéred miatt akartál együtt lenni velem.
-Én igen is szerettelek, de aztán eldobtál. Esélyem sem volt elmondani mit érzek.
-Ha úgy érzed nem volt rá esélyed,akkor itt a megfelelő alkalom!
-April te most mit művelsz?-kérdezte Niall a hátam mögül, eddig is magyarázott valamit,de nem jutott el teljesen a tudatomig.
-Niall, maradj csöndben!
-Hallod szöszi, nálatok az asszony parancsol?-éreztem hogy Niall vissza akar vágni,de hárítottam mielőtt megtehette volna.
-Hagyd Niall! Ne foglalkozz vele! Itt az alkalom Chris, mondd mit érzel.-már teljesen közel férkőztem hozzá és reméltem hogy úgy reagál ahogyan gondolom.
-Te voltál számomra a minden, úgy éreztem ha nem vagy velem én nem létezem. A szívem a közeledben hevesebben kalapált és mindig azt vártam, hogy mikor találkozhatunk már végre...De fiatal voltam és most már felébredtem a kis álom világból és megláttam hogy milyen vagy igazából. A tetteid tettek engem ilyenné, szóval ezért csakis magadat okolhatod!
-Én sem voltam mindig egy földre szállt angyal, sőt! De most hogy elmondtad hogy szerettél már el hiszem és feltörtek bennem a régi emlékek.-hajoltam közel hozzá.-Legbelül te is azt érzed,amit én. Egyetlen szó,amit ha kimondasz minden újra a régi lehet!
-Miért kéne hinnem neked?
-Mert már ismersz, és tudod, hogy mikor hazudok, és azt is tudod hogy neked sosem hazudnék.
-Bizonyítsd be!-jelentette ki határozottan. Ezen az egyetlen döntésen múlik minden, ha ezt nem teszem meg ki tudja mit tesz. Mély levegőt vettem és lélegzet visszafojtva közeledtem testemmel felé. Behunytam a szemem és arcommal közeledtem arcához, ahogy már ajkaink kezdtek közeledni egymáshoz megmarkoltam a kezemben tartott fegyvert és egy hirtelen mozdulattal felé irányítottam.
~Sziasztok! Most mentegetőzhetnék hogy miért nem hoztam eddig részt,de fölösleges lenne. Egyszerű a magyarázat, sajnos egyáltalán nem jött meg az ihlet. A történet végét már akkor tudtam mikor neki kezdtem ennek a blognak,de itt mégis egy tátongó ürességet éreztem. Nah mindegy is, elnézéseteket kérem! Remélem tetszett a rész, hamarosan jön az utolsó rész:) Addig is kommenteljetek és pipáljatok:))Xx~
