13.fejezet Hol is kezdhetném?*

Niall szemszöge*

...Az ajtó előtt álltam. Vettem egy nagy levegőt és becsöngettem. Pillanatokon belül kinyílt az ajtó és szembe találtam magam April-lel. Egyikünk sem szólt semmit, csak félreállt jelezve, hogy bemehetek.

-Ülj le nyugodtan.-mondta Én pedig elindultam a kanapé felé.

-Tudod...Sajnálom,ami az étteremben történt. Én nem akartalak megbántani, csak kicsúszott a számon.

-Nem kell magyarázkodnod. Semmi baj.-egy halvány mosolyt küldött felém és leült mellém.

-Éhes vagy?-próbáltam kicsit elterelni mindkettőnk gondolatát az előbb történtekről és amúgy sem ettünk még.

-Igen.-mosolyodott el újra, de láttam, hogy ez nem egy őszinte mosoly, csak magára erőlteti, hogy ne kelljen magyarázkodnia és ezt meg is értettem és nem kíváncsiskodtam. Bekapcsolta a tévét közben elkezdtünk enni. Már mindketten végeztünk az evéssel és tovább néztük azt az érdekes műsort, ami a tévében ment, de hirtelen a gondolataim ellepték a kérdések, amiket szerettem volna feltenni neki, de nem tudtam mégis, hogy kérdezhetném meg.

-April....April.-szólongattam, de nem jött válasz csak a tévét bámulta.-April. Minden rendben?-fogtam meg a vállát,amire legalább felém fordította a fejét.

-Hmm??

-Jól vagy? Már többször is szóltam, de nem figyeltél. Valami baj van?

-Dehogy. Jól vagyok csak kicsit elgondolkodtam. Felmegyek a szobámba megnézek valamit.Egy pillanat és visszajövök.-mondta és már el is indult felfelé a lépcsőn. Elég sietősen szedte a lépteit. Kicsit meglepődtem rajta, de ráhagytam, ha akarja úgy is elmondja...Már vagy fél órája fent van. Kezdek aggódni miatta. ''Azt mondta, hogy egy pillanat és jön. Akkor mi tarthat ilyen sokáig? Vajon mit csinálhat? Fel kellene  mennem? Vagy inkább hagyjam? Biztos csak egy kis magányra van szüksége, de akkor miért nem küldött haza? Akkor nem mondta volna, hogy egy pillanat.'' Ez a sok kérdés. Inkább felmegyek. Felálltam és elindultam a lépcső irányába, sietősen felmentem a lépcsőn és megálltam April szobájának ajtaja előtt. Az ajtó félig nyitva volt. A földön ült a szekrény előtt és csak bámulta a benne lévő dolgokat. El sem hiszem, hogy valakinek ilyen sokat jelentenek azok a holmik.

-Bejöhetek?-kérdeztem halkan és kinyitottam az ajtót.

-Persze.-mondta, de még mindig csak a szekrény tartalmát bámulta.

-Most feltehetném azt a kérdést,amit az elmúlt pár órában már vagy ötször fel tettem, de eddig csak a ''Semmi'' és a ''Minden rendben'' választ kaptam így csak azt szeretném kérni tőled, hogy meséld el. Mondd el miért ilyen fontosak neked ezek a cuccok és miért érintett érzékenyen ez a téma mikor rá kérdeztem. Vagyis tudom, hogy, akkor az Én hibám volt, hisz megegyeztünk de Én csak...

-Oh Niall kérlek. Ha elmesélem befejezed a magyarázkodást?-fordult felém mosolyogva ezen Én is csak elmosolyodtam és bólintottam.

-Hát hol is kezdhetném?...Ez elég hosszú és bonyolult történet.

-Az elején..kérlek, mindent megszeretnék belőle érteni.

-Rendben...17 éves voltam mikor megtudtam, hogy nem az igazi szüleimmel élek együtt, ezért nagyon megharagudtam rájuk, vagyis nem azért, mert nem Ők az igazi szüleim, hanem azért, mert nem árulták el. Ez, akkor teljesen lehetetlennek és felfoghatatlannak tűnt számomra, ezért hónapokig nem is szóltam hozzájuk egyetlen egy szót sem. Mikor egy nap épp egy üzleti útról jöttek haza a repülőjükkel, az valami oknál fogva lezuhant, Ők pedig nem élték túl...-itt egy kicsit elgyengült a hangja és éreztem, hogy nehéz neki erről beszélni. Mikor épp mondtam volna, hogy ha ez neki felkavaró érzés nem muszáj folytatnia, de mielőtt megszólalhattam volna, folytatta.-Még ma sem lehet tudni, hogy vajon mi történhetett. A bíróság a nagybátyámat nem találta alkalmasnak a felnevelésemre, ezért árvaházba kerültem. Már egy hónapot, ha tölthettem ott, amikor bekerült egy 6 éves kislány is. Hetekig nem volt hajlandó beszélni senkivel. Mivel tudtam, hogy min mehet keresztül, ha bár sokkal idősebb voltam, de ha valaki elveszti a szüleit az ugyanolyan rossz érzés lehet mindenki számára. A lényeg, hogy nekem sikerült szóra bírni és összebarátkoztunk, de Én betöltöttem a 18-at, így engem kiengedtek. Addigra már, annyira megszerettem Lauren-t, így hívták a kislányt...hogy már nem volt szívem ott hagyni, ezért beszéltem az egyik gyámügyessel, hogy haza hozhassam. Kicsit ellenkezve,de végül beleegyeztek. 7 hónapig remekül elvoltunk...minden túl szép volt, olyan egyszerűen ment minden, túl egyszerűen. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy sír...azt hittem, hogy csak rosszat álmodott és azért, de nem. Szegénykém izzadt, köhögött és még a torka is fájt. Még akkor éjszaka bevittem a kórházba. Megvizsgálták és annyit tudtak mondani, hogy megfázott és lázas, pont, annyit, amennyit még Én is tudtam, de más vizsgálatokat is elvégeztek, amire várnunk kellett. Három és fél óra várakozás után ki jött az orvos és a szokásos: ''Megértem most min mehet keresztül és, hogy ez nagyon nehéz, de nem tehetünk semmit...bla,bla'' Már éreztem, hogy valami nincs rendben, annyi jó dolog után biztos, hogy jön egy rossz dolog. De nem gondoltam, hogy ennyire rossz...Amikor az orvos kimondta a szavakat egy világ dőlt bennem össze.-annyira elmerült a történet mesélése közben, mintha újra át élné azt a percet. Megpróbált harcolni a könnyei ellen, de nem sikerült neki, azok hirtelen beterítették egész arcát,de Ő nem törődve a sós cseppekkel...folytatta.- ''A vizsgálatok során a kislánynál tumort fedeztünk fel és sajnos már a kezelések sem hatnának...A leghosszabb idő, amit jósolunk neki 2-3 hónap'' Abban a pillanatban millió érzelem és gondolat átfutott rajtam, de csak egyre koncentrálhattam, Rá. Ez most nem a fájdalomról, csalódottságról, önfeláldozásról, hogy miért nem velem történik ez, és legfőképp nem is rólam szólt, csak is Róla. Abban a 3 hónapban mindent megtettem, azért, hogy boldog legyen, egy dolgot kivéve. Akkor kezdődött az Up All Night turné...Minden álma az volt, hogy eljusson a koncertetekre. Semmi más nem számított neki csak Ti, a One Direction. Mindig arról áradozott, hogy Te leszel a férje.-itt picit mindketten elmosolyodtunk, de már nekem is nehezemre esett leplezni az érzéseimet.- Próbáltam jegyet szerezni a koncertetekre,de nem sikerült, addigra már az összeset eladták...A világ legborzalmasabb érzése volt, amikor úgy éreztem, hogy csalódott bennem és az egyetlen egy álmát sem tudtam teljesíteni. A történtek után pár nappal halt meg. Azóta se tudok magamnak megbocsájtani emiatt, ezért veszem azóta is ezt a sok 1D-s cuccot, de nem sikerül enyhíteni azt az érzést...és már soha nem is fog enyhülni.-Már nem bírtam tovább, elkezdtek folyni a könnyeim. Oda hajoltam April-hez és szorosan átöleltem...

~Hahhhiiii! Remélem tetszett a rész.:) Próbáltam minél szomorúbbra és remélem, hogy sikerült...Gondolom már láttátok, hogy oldalra kitettem egy szavazást, hogy Nathan vagy Justin szerepeljenek majd pár részben, szóval várom a szavazatokat. Mondjuk eddig egyértelmű az állás, nah mindegy nem fecsegek tovább. Nem sokára kövi rész.Xx~